Egy kedves blogbejegyzést olvasva, és több ismerős baba születésére várva kavarognak bennem a dolgok. Jobban nem tudom leírni, de egy régi érzés tért vissza, hogy babát szeretnék. Hanna már elmúlt két és fél éves, szívfájdítóan gyorsan ovis lesz, és már nem lesz a mi kis babánk, hanem a mi nagy lányunk. Világéletemben szerettem a gyerekeket, a sajátomat meg egyenesen imádom, de úgy érzem, van még helye a szívünkben egy újabb kisembernek. Sajnos az idei év józan megfontolás alapján már nem ennek az éve, csak egy anyuka általában az eszére hallgat, és a szívével érez. Nagyon vágyom rá, hogy újra átélhessem azt a csodát, amiben Hannával részem volt, Apa is így van vele, de egy férfi másképp éli meg ezeket a dolgokat. Hónapokon át a szíved alatt hordani valakit, akit még soha nem láttál, mégis szereted feltétel nélkül, örülsz minden apró moccanásának, legyen az akár az éjszaka közepén is, mert ezzel tudatja veled, hogy minden oké, anya, jól vagyok-ezek teljes átélése csak a nőknek adatott meg. Az első moccanás átélése, a szülés, az első pillanatok, mind olyan dolgok, amik egy édesanya szívében örökre belevésődnek, kitörölhetetlenül. És jó lenne újraélni ezeket a pillanatokat, és átélni az immár többgyerekes család létet, Hanna reakcióit, és a közös mindennapokat. Ezekre sajnos még várnom kell, mert most ugyan a felszínre kerültek az érzések, de jegelni kell őket, szerencsére nem hosszú évekig, csak hónapokig. Onnantól kezdve pedig rábízzuk majd magunkat a Sorsra, hogy mikor kopogtat hozzánk egy új családtag. A ruhák java része szépen elrakva várja új kis gazdáját, más részük kölcsön van adva, de addigra csak visszakerülnek, főleg, ha másodszor is kislányt hoz a gólya:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése