Óvodakezdés kontra én

Őszintén be kell vallanom, rettegek az ovitól. Hanna születése óta mindig velem van, reggeltől-estig, ritkán fordult elő, hogy egy-két órát nem volt velem. Őt is féltem, meg magamat is. Nem akarom, hogy lássa rajtam, hogy félek. Eddig én vigyáztam rá, velem örült, nekem sírt, én vigasztaltam, ha valami rossz történt vele, most ez egyszerűen elvágódik, fizikailag külön kell válnunk. Persze az első időszakban biztos állandóan rá fogok gondolni, nincs mit tenni, ez belülről jön nálam. Nem tudom mi az oka, de nagyon összenőttünk, szeretem, ha velem van. DE: észreveszem rajta, hogy igényli a gyerektársaságot, én ilyen téren már kevés vagyok neki, hiszen mellette a napi háztartási munkákat meg kell csinálnom, és olyankor nincs kivel játsszon, csak egyedül. Félek a betegségektől is, szinte minden ismerősömnél az első hét után beteg lett a gyerek, nem is volt ideje beszokni. Nem tudom, hogy menne-e neki az ott alvás, talán érdemes lenne megpróbálni, nem tudom. Ez az egész olyan új korszak kezdete, ami még soha nem volt, amit először éltünk át, olyan, mint amikor megszületett. Még soha nem csináltunk ilyet, tanulni kell a dolgokat, akármennyire fáj is, bele kell törődni, ez az élet rendje. Persze ezt csak ésszel lehet felfogni, az ember szíve mást diktál. Másfelől délelőtt elvégezném a házi munkát, főznék, és délután már tényleg csak az övé lenne az időm, mehetne a játék ezerrel, nem kellene másra figyelnem, elvonni tőle az időt. A múlt héten vettünk pár dolgot az ovikezdéshez, az én érzelmeim pedig úgy változnak, mint a hullámvasút. Néha úgy gondolom, hogy jó lesz, néha meg összeszorul a szívem arra a gondolatra, hogy Hanna távol lesz tőlem. Akárhogy is nézzük, ez kötelező dolog, ami alól nem lehet anyai érzésekkel kibújni, inkább meg kell(ene) találni a jót benne, csak nagyon nehéz...:(